2.feljezet

Ergo elkerekedett szemekkel nézett utána a lánynak, de nem szólt semmit. Erre most mit mondjon? „Nagyszerű! Hurrá! Akkor már ketten vagyunk felesleges gyerekek! Még szerencse, hogy a szüleid meghaltak, legalább nem kellett csak úgy kidobniuk egy árvaházba! Ó, ez igazi szerencse!” vagy „Csapj bele, hiszen akkor már téged is utálni fog mindenki! Ugye milyen nagyszerű?” Ahelyett, hogy így tett volna, némán elgondolkodott a saját hülyeségén. 'De jó, hogy az ilyen helyzetekben se tudok semmit komolyan venni', szidta meg magát gondolatban. 'Még így is jobb, mintha csak egész életében mogorváskodnék, mert túl nyomorék voltam, hogy a szüleim neveljenek, egyszerűen képesek voltak csak úgy bedobni egy piszkos patkányfészekbe, de NEM! Én nem adom meg magam! Igenis túllépek ezen! Nem fog érdekelni, hogy a szüleim hogy bántak velem! Az sem, hogy kik és miért dobtak ki! Még az idegeskedést sem érik meg az ilyen szülők!', de mit volt mit tenni, ha egyszer ez a gondolat mindig dühvel öntötte el. Pedig szentül megfogadta, hogy nem fog erről gondolkodni. Zavarodottan megrázta a fejét majd megmasszírozta az orrnyergét. Mit tegyen most? Menjen vissza abba a büdös viskóba? Soha az életben nem teszi be oda a lábát! De akkor hova? Aludjon az utcán? „Szerintem kénytelen leszel a lánynál aludni!” nevetett a szemébe egy elviselhetetlen hang. „Kuss!” mondta magának, majd elindult az ajtó felé. Szerencsére, (bár az igazgatónőt aligha lehet szerencsének nevezni) a diri szembejött. Megállította, majd hideg szemekkel felé szólt:

-Mr. McKaren! Kérem az irodámba!- harsogta pár centivel a füle mellett.

- I… Igenis tanárnő!- monda megszeppenve, bár csak a méregtől dadogott. „Még hogy Mr. McKaren! Óhh, hogy az a…!”- dühöngött magában. Eddig senki sem szólította a vezetéknevén. Szerencsére. Semmivel, de semmivel nem akart a szüleihez kapcsolódni. Még egy vezetéknévvel sem. Utálta azt, mert a szüleire emlékeztette, és a szüleit mindenféleképpen el kellett felejtenie, bármi áron is. Hajlandó volt a vezetéknevéről is lemondani.

Mérgesen kullogott az igazgatónő után. Végignézett magán és próbált valamit csinálni össze-vissza álló haján, de csak rontott a helyzeten. Mérgesen fújtatott, majd megtörölte az orrát elkopott inge ujjába. Lerázta a cipőjéről a sarat majd toppantott egy erősebbet, mert az csökönyösen ragaszkodott eddigi gazdájához. Lehajtott fejjel ballagott, bár még nem követett el semmit. Még. Aztán jönnek azok a szerencsétlen véletlenek, amelyekben ő persze az első számú gyanúsított és tettes. Másoknak jó dolgokhoz van tehetségük, egyesek rajzolnak, mások pengék valamilyen tantárgyból, még mások jól tudnak sportolni vagy valami… erre itt van ő. Hát persze. Mihez van tehetsége? A bajkeveréshez. Ahhoz, hogy rossz időben van rossz helyen. Hogy mindig elveszti más cuccát amit kölcsönvett, akármennyire vigyázott is rá. Na meg a hülyeséghez, de ahhoz nagyon.

Útközben odaértek az igazgatóihoz. A folyosóról megközelítve egy kis ajtón keresztül lehetett bemenni, ami inkább hátsó ajtónak volt mondandó. A szobába beérve, őrjítő világosság fogadja az embert. Az óriási márvány erkélyről kőoroszlánok vicsorogtak. Az üres szemgödreik, mintha követték volna Ergo miden mozgását. A nagy, világos fény, vakító hatása után, körbe nézhetett a tágas szobában. „L” alakban helyezkedett el az egész. A betű szárának a közepe táján van a folyosóból nyíló ajtó, mely teljesen beleolvadt a falba, zárt állapotában csak nehezen lehetett észrevenni. Az oroszlánokkal faragott márvány erkély az ajtóval szembe helyezkedett el. Kőkorlát futott végig a szélén, melyen szinte láthatatlan apró minták virítottak. Az erkély nem volt nyitott, de egyszerűen lehetett rá fel- és leszállni. Miután jobban megnézte a kis mintácskákat a korláton, rájött, hogy azok nem is minták, hanem sárfoltok,mintha állandóan használnák az erkélyt. Ergo nem tudta, de feltételezte, hogy a széléről nézve belátni az egész vidéket. A balkont egy sötét faajtóval lehettet zárni hideg, vagy eső esetén. A falak krémszínűen olvadtak a bútorok élénkvörös színéhez. Ergót nyugtalanította ez a szín, mivel pontosan tükrözte az alvadt vér, romló árnyalatát. Egy háromszög alakú, háromlábú asztal állt a sarokban három székkel. Vörös vászonnal voltak borítva, mint minden kellék.

- Tetszik szerény lakosztályom? A padlásból alakítottam át, de még nincs teljesen befejezve. – A gúnyos hangnem már szinte megfogható volt a szavaiban, Ergo úgy érezte, ha kinyújtaná a  kezét meg tudná érinteni.

- Hogyne! Gyönyörű a… padlásszobája! – mondta sűrűn bólogatva, és így alátámasztotta szavait. Igazából, a legfőbb vágya az volt, hogy kirohanjon innen, ebből a vakító vörösségből, ebből a legnagyobb giccset megtestesítő „padlásból”. A maga módján beért ez az egy szoba egy egész palotával. A merengéséből a kihúzott szék ricsaja keltette fel, olyan volt, mint amikor valaki végighúzza a körmét a fán. Megfordult és odasétált, hogy leüljön  az igazgatóval szemben. Mikor már az inge az ülést súrolta, és be volt roggyasztva a térde, az igagatónő rászólt: 
-Engedélyt adtam, hogy leüljön?- kérdezte megbotránkoztatva.
-Ööö.. Nem.- mondta a fiú és sietve felegyenesedett. Hátralépett kettőt és feszülten megállt. Az arca vöröses pírben égett, és szeme rémülten keresett valamit amin megállapodhatott volna. Meg is találta, mert megakadt a szoba tűlsó végén, ahol a tér elkanyarodott,így nem lehetett belátni, csak egy papírokkal megtelített íróasztal sarka kandikált ki. Az asztal különös képpen felkeltette az érdeklődését, egy: mert tele volt hányva lapokkal ami egyáltalán nem illett a szoba királyi rendjéhez, és ami még meglepőbb, nem egy díszes bútordarab volt, hanem egy ócskának is mondható, régi fa asztal. Ergo tapasztalatból tudta, hogy ezeken az asztalokon álltalában érdekes információkhoz lehet jutni. 
 - Tehát akkor, maga Mr. McKaren mostantól az iskola tanulója. A formális ügyeket nemsokára elintézzük. A házirendet magának is, mint minden más tanulónak is, be kell tartania. - Itt felnézett Ergóra és szigorú pillantással végigmérte. Észrevette, hogy egyáltalán nem oda figyelt, ezért csettentett kettőtt az arce előtt. Erre az még vörösebb lett, de többet nem nézett a romos íróasztal felé.
 - Elnézést, csak elbambultam. - mondt lehajtott fejjel.
 - Khmm..! Tehát ott tartottam, hogy magának is rendesen kell viselkednie, de ezen kívül, amíg nem talál valami munkát addig az iskola kölcsönbe ad önnek egy helyet ahol aludhat. - Zárta le a mondókáját gyorsan és felállt. Miközben felemelkedett kinyitotta a szárnyait. Akkorák voltak, mint Ergo feje tetejétől a sarkáig. Megsuhogtatta őket, és odasétált egy gondosan elrejtett fiókhoz, átfordította a kulcsot és elkezdett kutakodni benne. Egy szisszenés közepette megfordult, és a polcot tanulmányozva a kezével a szekrény tetejét tapogatta. 
 -Meg is van!- közölte és visszatűzte a menet közben kiszabadult hajtincsét.
 -Az iskola területén szigorú szabályok vonatkoznak minden tanulóra, és ez ugyanúgy érvényesül a szobájában is. Nem vihet fel sem ételt, sem italt az ebédlődől. Nem nyithatja ki az ablakot sem este, sem napközben, ne aggódjon a takarítók ki szokták nyitni miközben ön órán lesz ezért nem fog megfulladni. Reggel hatkor kezdődik az első tanítási órája, az órarendet majd késöbb megkapja. Ha bármilyen kérdése van forduljon hozzám bizalommal. És most jöjjön, megmutatom a szobáját! - ezel kiviharzott, és Ergo némi fáziskéséssel követte.
Az igazgatónő sietősen balrafordult, majd továbbment. Ergo szeme és agya mind azon katogott, hogy pontosan megjegyezze az útvonalat. Bal, balról egy folyosó, jobbról egy, jobbra kanyar, fel a lépcsőn egy emeletnyit, bal, job, balra egy hajtűkanyar és végül elérkeztek egy kopott, az igazgató fennséges ajatajára cseppet sem emlékeztető bejárathoz. A tanár elfordítota a kulcsot a zárban és már benn is voltak. A szoba belselye nem volt valami érdekes. Egy rozoga ágy egy mosdó és egy külön kis ajtó a WC-hez. Az egyetlen jó dolog az az ablak volt. Egy nagy, majdnem az egész falat beterítő üvegből állt, amelyet fentről lehett nyitni. Ergo odasétált és kinézett. Gyönyörű látvány fogadta: az éjjeli fények pislákolása és a város örökmozgó fényei egybeolvadtak, és fény-hanygyabolyt képezve el-el tűntek, majd elő, de követni őket nem lehetett. Az ezernyi suhogó árny, a levegőt szűntelen kavaró óriás szárnyak felváltva kerülték egymást. Óriás összevisszaság volt ez, de mégsem ütközött senki, és a kuszaságban láthatóvá vált egyfajta harmónia. Ergo csak bambult és bambult, már el is felejtkezett hogy leendő szobájában áll és nem is egyedül.
- Elnézést. Van még valami, amit figyelembe kellene vennem? - kérdezte, és remélte, hogy az igazgatónő ebből leszűri mennyire egyedül szeretett volna már lenni.
-Nem, azt hiszem nincs. - épp megfordult volna, és kisétált volna, mikor hirtelen megfordult. - Óh de, mégis! Biztos tudtában van annak, hogy most egy fontos éjszaka vár magára, hiszen ma fog kifejlődni a szárnya, de az órákról ne késsen.- szúrósan a szemébe nézett, és büszke lépzekkel kiment. Ergo utána kukcskált, hogy megbizonyosodjon róla hogy eltávozott, és ekkor látta, hogy lépcsőzés helyett levetette magát a korlátról, majd széttárva szárnyait hangtalanul levitorlázott a földszintre. Ergo visszasétált a szobájába, leült az ágyra és elgondolkodott. Egy nyugtalanító gondolat nem hagyta békén.
"Az Íróasztal" gondolta, de az csak nem hagyta békén "Nem, az első napot nem szúrhatod el. Az első fél napot." mérgesen oda vágott az öklével az ágyba. Jajdulva felszisszent, mert az egyik elrejtett rugó megszúrta. Gondterhelten körözött egy darabig, majd egy cifra káromkodással kinyitotta az ajtót. Lopakodva kisétált, majd le a lépcsőn és az igazgatóihoz. Egy enyhe lökéssel megpróbálta kinyitni. Nem ment. Majdnem felordított, de még mielött megtette volna erősebben is nekiveselkedett. Ígyse ment. Megállt, hallgatózott egy darabig, majd hármat számolva ráfeszült a kilincsre.
"1,2...3!" Teljes erejéből lenyomta és az végül megadta magát.
 "Ne nyúlj semmihez!" próbálta magát rendre utasítani, mielött belépett volna, de kíváncsisága marcangolásának nem tudott ellenállni.  A sötét titokzatos árnyakkal teli szobán keresztül odasétált a sarokban álló íróasztalhoz, és eleinte csak távolról nézett vele farkasszemet. Tudta, hogy nincs sok ideje, igazgatónő bármikor megjelenhet az ajtóban. Felmérte a terepet, és először nem a tetején heverő papírokhoz nyúlt, hanem kihúzott egy fiókot. Belenyúlt, és valami érdes, szakadozott tárgyat tapintott meg. Kihúzta, és egy régi levelet tartott a kezében. 'Na ez meg mi lehet?' magában olvasni kezdte. Meglehetősen kopott és foltos volt, így csak egy részét tudta elolvasni:
A parancsot elvégeztük. Minden jelenlevőt megsemmisítettünk, és a további keresések is már javában folynak. A legtöbb (...kiégett papírrész...) meghalt. További parancsokat várjuk:
Sólyom
Ergo megszédült. 'Mit keres egy ilyen irat ebben az iskolában? És miért rejtegeti ezt valaki?' de legfőképpen az foglalkoztatta: 'Kiket semmisítettek meg?'

1 fejezet

Egy másik szemszögből

- Húú, de izgi! Én már nagyon várom a holnapot!- pusmogta egy izgatott hang.

- Igen!  Én is! Kíváncsi vagyok, milyen lesz az osztály!- válaszolt egy másik, de mielőtt kimentek volna az osztályteremből, az igazgatónő útjukat állta. Egy magas, és kecses alkatú nő nézett le rájuk, fehér angyalszárnyakkal. Arca természetellenesen megnyúlt volt és holt fehér. Hegyes áll, parancsoló tekintet, és zord, összepréselt ajkak. Mikor az osztály meglátta, mindenki megnémult. Csodálkoztak ugyan, de gondolták, biztos a szokásos gratulációk következnek. Nem sokat tévedtek.

- Köszöntök mindenkit, és persze gratulálok! De most más üggyel jöttem hozzátok.- izgatott morajlás futott végig az osztályon, de mielőtt hangosabb lett volna, a nő felemelte a kezét. Miután mindenki elnémult, így folytatta.

- Az iskolánk elhatározta, hogy jótékonysági célból, befogad tanulójának egy árvát.- állt félre az ajtóból, hogy kilátást engedjen a kíváncsi tekinteteknek. Egy magas, vékony fiú állt előttük. Zavarodottan tanulmányozta elkopott cipője orrát. Ugyanolyan csontkinövéssel rendelkezett, mint ők. Mikor felnézett sötét szeme vizsgálódva kutatott a teremben. Egyszer csak megakadt valamin.

- Ő itt Ergo. Fogadjátok szeretettel, mert addig fog itt tanulni, ameddig ti. Most pedig magatokra hagylak benneteket. És ne felejtsétek el, hogy holnap nagy nap vár rátok!- fejezte be hosszas beszédét és egy mosolyt erőltetett az arcára, de tekintete hideg maradt. A fiúra nézett, mintha azt mondaná: Ha nem viselkedsz normálisan, visszaküldelek oda, ahonnan jöttél! A fiú akár meg is rettenhetett volna, és valami köszönömfélét is mondhatott volna, de már hozzá volt szokva az efféle fenyegetésekhez. Másrészt meg egy teljesen más dologgal volt elfoglalva. Egy távoli pontot figyelt az osztályteremben. Mikor már majdnem mindenki távozott a teremből, odasétált egy padhoz ahol a lány ült.

- Te?- kérdezte meglepetten. A lány nem válaszolt rögtön. Szemügyre vette, majd meglóbálta a lábát.

- Igen én. – monda némi vidámsággal a hangjában. – Tudod, hogy előbb vittek el, mint téged. De, ezt most hagyjuk. – mondta majd felnézett. – Én… Nekem most mennem kell. – tette hozzá, és leugrott az asztalról, amelyiken eddig ült. Ergo megfogta a karját. – Várj! Te feltehetőleg, milyen leszel? Levi, vagy szárnyas? Angyal? Hártyás szárnyú? Vagy tán… - de a lány félbeszakította. - Nem tudom .- suttogta, majd idegesen körbenézett, mintha arra számítana, hogy valahol hallgatóznak. – Azt hiszem, keverék. Nem emlékszem, de… szerintem az apám egy levitáló volt. – A 'kevrék' szó nagy nyomatékkal bírt mikor a lány kimondta. Nem is csoda, hiszen a világban négy faj létezik. Az angyalszárnyúak, a hártyás szárnyúak, és a levitálók. Igen, ez csak három. A negyedik faj a legenda szerint kihalt. Ők voltak a sárkányszárnyúak. A négy fajt réges-régen alkották meg, még mikor szárnytalanul éltek az emberek. Úgy tartják akkor még felnőttként se nőtt szárnyuk. A szárnyak úgy alakultak ki,hogy az akkori tudósok, vették magukat, és kitenyésztettek egy olyan madár fajt, ami tízszer nagyobb volt a többinél. Elsőként háziállatként használták őket. Mint a lovakat, csak repkedtek rajtuk. De valakinek támadt egy zseniális ötlete. Átültette a madárszárnyakat, az emberi hátra. Eleinte ez sok katasztrófával és halálesettel járt, de végül sikerült. Mindeközben, volt egy másik híres ember, aki a mágiával foglalkozott. Rájött, hogy a hasztalan „hókuszpókusz” helyett ott van az igazi, félelmetes, nagybetűs Mágia. De sajnos, semmi jó nem tarthatott örökké, kirobbant egy háború. Két embernépre oszlott a világ. Akik elfogadták a szárnyakat és maguknak is beültettek, és akik ellenkeztek ezzel. Az ellenkezők közül a legtöbben már mágusok voltak, így csak egy maroknyi „sima” ember maradt. Őket leigázták. Szomorú és véres halállal haltak, de a többiek kibékültek, és így kezdetét vette a Nyugalmas idők korszaka. Ekkor sok kísérletet hajtottak még végre, így keletkezett a többi faj. A hártyás szárnyúak, és a sárkányszárnyúak. De mint minden béke, ez a béke sem tarthatott örökké. A fajok háborogtak, feldúltak, vérre szomjaztak. A sárkányvérüek, határozatlan okokból erősebbek, és ősibbek voltak a többinél, de még így is kihaltak. Egy genetikai megbetegedés által fokozatosan rövidült az életük, minden generációnak rövidebb volt, míg teljesen ki nem haltak.  Azóta tiltva van, hogy két különböző fajú embernek gyermeke szülessen. Ergo bólintott.

- Lehet. A szemed. Azon látszik. Azon az éjszakán…- nyelt egyet- Ott világított a szemed. - A lány rémülten meredt rá.

- Tényleg? Uhh. Akkor feltevéseim igazak. – mondta, majd egy könnycseppet törölt le az arcáról. ­– Tudod, az apám levitáló volt. De az anyám… Az más tészta. Úgy látszik, ő… ő… egy angyalvérü volt. – mondta és meg sem várva a fiú reakcióját kisétált a teremből.

Prologus

Prológus

- …Kérem! Nagyon kérem! Én…- halk beszélgetés zaja szűrődött ki a dohos, piszkos viskó ajtajából. Falai mocskosak voltak, a helyenként repedezett, megfagyott fa már alig állt a lábán. A töredezett deszkákban lévő nagy réseket nem takarta semmi, így a dermesztő hideget nem volt mi felfogja és a több tucat szempár számára is látható volt a külvilág. Semelyik sem volt idősebb tizenkettőnél. Apró testüket csupán szakadozott rongyok takarták. A csontvelőig hatoló fagy nem válogatott, hogy hova menjen, és hova nem, egyszerűen mindent ledermesztett. Elkékült testrészeik remegtek a fagyos időjárásban.- Nem - mondta határozottan egy másik hang, mire a nő újfent elsírta magát. Sóhajtott, elgondolkodott, majd a nő letörtségét látva picit megenyhült. - Talán, de már mondtam! Túl sokan vannak! Már így is nyomorognak szegények! – az utolsó szót kicsit gúnyosabban mondta, mint eredetileg azt akarta. A nő végképp letört, majd próbált védekezni. - De hát még csak négy! – bizonygatta. A faház egyik résén kíváncsi szempár érdeklődött a külvilág felől. Szemében félelem, és némi kíváncsiság csillogott. Apró látószerve világított a sötétben, de ezt csak azok vehették észre, akiknek nagyon jó a szemük. Tekintete, az ideges nő mellett toporgó kisfiúra tévedt, aki szemlátomást nagyon meg volt szeppenve, mivel se nem sírt, se nem kiabált, csak idegesen szorongatta az anyja szoknyáját. A kisfiú hirtelen észrevette a repedésből kikukucskáló szempárt. Összenéztek, és akár tudták, akár nem, ettől a szemkontaktustól sok minden megváltozott a közeljövőjükben. Addig figyelték egymást, amíg a kint ácsorgó kisfiút az anyja át nem ölelte, és vonakodva bár, de át nem adta, a ráncos, sebes férfikezekbe. Egy fájó pillantás, és egy halk „szeretlek” elsuttogása következtében megrebegtette a szárnyait, majd széttárva azokat elvitorlázott a fagyos szél hátán. A férfi, aki bevitte a fiút, kinézett, majd a nő után meresztve a szemeit, csupán egy vörös foltot pillantott meg. Miután elfordult és elment, azt suttogta: "Tipikus sárkányvér" A résben leskelődő szempár, minden egyes mozdulatot követett, így mikor elfordult a látóhelyétől, egy gondolatbeli „Hmmm…”-el nyugtázta a történteket.